Garaysta leoninusok

Hajdan a város széle, a vásártér, hova félve

jött a maroknyi csapat, járva az új utakat.

Száz esztendeje jőnek, hírnökeként az időnek:

újak a régi uton, s régiek új utakon.

Főgimnázium épült, s Szekszárd mára köré gyűlt.

Házai nézik: az agg... (Tíz emelet magasak.)

Ő, ki az egykori délceg, tűri az újkori élcet.

Sejti talán igazát: őrzi e ház a hazát.

Mert háztól a hazáig lélek s tárt kapu vár itt,

bölcs falak és folyosók őrzik az egykori szót.

Hajdani tiszta füzetnek lapjai visszaüzennek:

mit beleírt a világ, várta-e régi diák?

Várta-e, kérte-e sorsát, mit kiszabott a nagy ország,

s nemzetilét-amulett emberi léthamu lett...

Mert körülötte kavargott háboru, vakhitü bajnok,

messze a hősi csaták, itthon az árva anyák.

S új európai leckéd térképek feleselték...

Kis haza, Nagy Trianon... Sírnak-e sírjaidon?

Márvány vár kapualjban, főhajtásra a zajban:

jó nagyapák, unokák jártak e járt uton át.

S hogyha remélted a versben igértet, a gyermeki éltet,

mit Garaynk szava ád, véle reméld a hazát.

Ezt magyarázta tanárod, a kinti s a benti világot:

ismered és szereted – mind, ami itt a tied.

Bent, ha hazád jól épül, kint keresed menedékül:

benned a szent hagyomány, emberiség, tudomány.

Most, ami köznapi, nyűgös, mind betű majdani műhöz,

dolgozat és felelet: boltozat és emelet.

Itt, ami csak helyesírás, kinn napi kín helye, sírás.

Persze ez ósdi szöveg, senki se jegyzi ma meg.

Jól van ez így. Mi se hittük. Más az az óra, mi itt üt...

Visszatekintve de más... Mintha legyintene hárs...

Udvara, fáinak árnya, a régi diákra, ha vár ma,

minden eszünkbe nyilall, s kedves az egykori dal.

Bárhova vitte az élet, látod a szíve feléled:

régi diákszerelem könnye a hunyt szemeken.

S jön Menyus és Patya bácsi, kitárul a régi tanári:

égi katedra dobog, szívedet így ha fogod.

S lesz hétköznapod ünnep, ahol már messzire tűnhet

hajdani nagy felelés, mert az idő elenyész.

S ő, ki szorongott padban, hitte jövőnk szabadabban,

újra a régi diák, hoz fiut és unokát.

Újabb századot érez, erő ez a köznapi léthez,

mint nevelőnk szava int: megmarad így Garaynk.

                                                                                Töttős Gábor